Az imanap története dióhéjban

Az imanap gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, amikor sokan imádkoztak Észk-Amerikában az egységért és a század végén különböző felekezetek a missziói munkáért imádkozva létrehoztak egy közös imanapot. É-Amerikában a Nők ökumenikus Missziói mogalma 1926-ban hívta fel az embereket, hogy tartsanak világimanapot, így az első imanap 1927-ben került megtartásra. világszerte. A keresztyén nők megértették, hogy egyenlő partnerek, egy világra kiterjedő testvériség tagjai, akik megoszthatják egymással örömüket és bánatukat.

Az észak-amerikai női külmissziói szövetség már 1930-ban kooptált 10 asszonyt a világ minden részéről, hogy levelező tagjai legyenek a világimanap bizottságának, és így kapcsolatban legyenek egymással és információkat tudjanak cserélni. Egy nemzetközi bizottság megalakulásának a terve már 1932-ben napirenden volt, de valójában még 1968-ig kellett várni, amíg a világválság és a háború miatt megkésve, de létrejöhetett. Csoda, hogy a világimanapi mozgalom mindezeknek a nehézségeknek ellenére fennmaradt, sőt egyre jobban terjeszkedett Kanadában, az USA-ban és Angliában. 1932-38 között a kooptált tagok segítségével pl. India, Kína, Dél-Afrika, Újzéland közösségeiből érkeztek az istentisteleti liturgiák, imák és javaslatok. 1938 és ’68 között is sok minden történt.

Jogos a kérdés, hogyan is választották ebben az időszakban a témákat és a liturgia szövegének íróit? Hogyan terjesztették a megírt anyagot az egész világon? Egészen a 60-as évek közepéig a United Council of Church Women, az Egyházi Asszonyok Egyesült Tanácsának világimanapi bizottsága az USA-ban választotta ki a témákat és az országot, amely feldolgozta azt. Együttműködtek a kanadai asszonyokkal és Észak-Amerikában élő, de más kontinensekről származó asszonyokkal. Ez a szervezet terjesztette az anyagokat az USA-ban és segítőik által más országokban. Az imanapot mindenütt kedvelték, a résztvevők száma növekedett, pl. 1961-ben az USA-ban már több mint 22 ezer közösség ünnepelte meg ezt a napot. A külmissziói szövetség által juttaták el az anyagot a tengerentúlra és gyűjtötték be a beszámolókat. Mindez a posta segítségével, levelezés útján történt. Ez azt jelentette, hogy pl. a 60-as éve közepén már több mint ezer címmel rendelkeztek Amerikában 145 országból, akikkel kapcsolatot tartott a bizottság. Ma már ez szinte elképzelhetetlen, hogyan tudtak boldogulni ekkora adminisztrációval és levelezéssel. A 60-as évek elején észak-amerikai és kanadai asszonyok nagy munkával megszerveztek az 5 földrészen 37 imanapi szövetséget, bevonva mintegy 2000 asszonyt 80 országból.

Ez gyakorlatilag 30 amerikai közösséget, és 5 központot jelentett világszerte: Afrika, Hon Kong, Madras és Lima, és Zürich székhellyel.
1967-ben két fontos ökumenikus konferencia adott alkalmat a nőknek arra, hogy magasabb szintre emeljék a közös munkát. A franciaországi Taizébe szervezett ökumenikus tanácskozás előtérbe helyezte a katolikus asszonyok aktívabb részvételét a mozgalomban, amit a 2. vatikáni zsinat tett lehetővé.

A másik konzultáció 1967-ben az USA-ban, Indiana államban, Andersonban létrehozta az ideiglenes bizottságot, és megfogalmazta egy nemzetközi bizottság múködésének feltételeit, és a vele kapcsolatos elvárásokat. Javasolták, hogy 1969-től március első péntekje legyen a közös imanap időpontja az egész világon, böjt első péntekje helyett. Megválasztottak egy hattagú végrehajtó bizottságot és egy főtitkárt, aki végrehajtja a döntésket. Összehívták a nemzetközi világimanap bizottság tagjait az első gyűlésre, Európába.

Svédországban, Vallingby-ben került sor a megalakuló gyűlésre 1968-ban. 33 nő 23 országból, Isten iránti hálával és dicsőítéssel a megtett útért, kezdte el a munkát. Létrehozták a téma-bizottságot, meghatározták, hogy az istentiszteleti rendeknek mit kell tartalmaznia. Az anyagot másfél évvel az aktuális év előtt el kell készíteni és eljuttatni a címzettekhez. Megalkották a szabályrendeletet is, mely rendelkezett a nemzeti imanapi bizottságok létrehozásáról és azok feladatairól. Döntöttek a négyévenkénti világtalálkozókról. Mivel anyagilag nem rendelkeztek forrásokkal, ezért a tagok vállalták, hogy önkéntes adományokkal támogatják a bizottság munkáját, utazásaikat. 1969-ben két katolikus asszonyt delegáltak a viágimanapi végrehajtó bizottságba, hogy reprezentálja a katolikusokat. 1968 óta ezeket az alapelveket finomították és a kor igényeihez igazították. 1995-ben New York állam törvényesen elismerte a szervezetet, amelynek székhelye ma is ott van. A nemzeti bizottságokat régiókba sorolták be. Minden régiónak van a bizottságban 2 választott képviselője, egy választott elnöke és gazdasági vezetője. A viágimanap irodát a végrehajtásért felelős igazgató és munkatársai vezetik. A helyi szinten megélt ökumenikus közösség kitartása így nemzetközi szinten is összefogáshoz vezetett, ahol is ma is megtapasztaljuk: informálódva imádkozunk egymásért és az imádság cselekvésre ösztönöz minket a másikért, azért a közösségért, amelyik megosztja velünk örömét és bánatát, gondjait és reménységét, hitét. Így erősödünk egymás hite által a cselekvő szeretetben. 2027-ben ennek a mögöttünk lévő útnak a megünneplésére készülünk világszerte. Ezért adunk ma is hálát Istennek, hogy erősödik ez a nemzetközi közösség az imádság összetartó ereje által.

Gerőfiné dr. Brebovszky Éva