Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa

Szegény Gazdag Európa

Egyházi hozzájárulás a szegénység és szociális kirekesztés legyőzéséhez

Az Európai Parlament és annak kormánya, az Európai Bizottság „A szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének”  nyilvánította 2010-et. Ezzel kifejezte, hogy a társadalmi szolidaritás megerősítése valamint a szegénység és kirekesztés megszüntetése továbbra is fontos célkitűzése az Európai Uniónak. Ez a tetszetősen megerősített elkötelezettség ugyanakkor azt a beismerést is vállalja, hogy az Európai Unió tagállamai közötti gazdasági és társadalmi különbség az elmúlt években nem csak nem csökkent, hanem olykor növekedett is.
A feszültségekkel és ellentmondásokkal terhelt szociális és gazdasági helyzet „EU 2020” elnevezésű európai uniós stratégiai dokumentumhoz, annak vitaprogramjához sokféleképpen kapcsolódnak az európai egyházak. Ezek sorában fontos dokumentum a főcímünkkel azonos című, német nyelvű tanulmánygyűjtemény, amely a Társadalmi Igazságosság – Heidelbergben megjelenő egyházi évkönyvsorozat – IV. kötete. A könyv főtémája, illetve főkérdése az, hogy hogyan lehetne legyőzni az új szakadékot Kelet és Nyugat-Európa között. E témakörben a szegénység, kirekesztettség, kilátástalanság, fenntarthatatlanság gazdasági/társadalmi okairól és következményeiről, valamint az erre adandó teológiai/etikai/egyházi reflexiókról olvashatunk. A kötet bevezető tanulmányának már a főcíme is választ sugall a kérdésre, amely szerint az európai szociális integráció legfontosabb feltétele az, hogy ne áldozzák föl a szegénység elleni küzdelmet a verseny és a növekedés oltárán. Más szóval „az európai szociális integráció ne legyen többé alárendelve egy olyan gazdasági integrációnak, amelyet a verseny határoz meg”. A bevezető tanulmány – reflexiókat is szívesen várva az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. emailcímre – teljes terjedelmében magyarul is olvasható az alábbiakban.*
A tanulmánykötet – amely közli az Ökumenikus Tanács Szociáletikai Bizottságának Fazakas Sándor teológiai tanár vezetésével írt tanulmányát is: Keresztény szolidaritás felekezeti színek nélkül címmel – ünnepélyes bemutatására a közelmúltban került sor az Európai Parlamentben. A szociáletika iránt elkötelezett teológusok és egyházi szakemberek cca. 80 fős csoportja panelbeszélgetések formájában elemezte az európai gazdasági, szociális és ökológiai jelenségeket és ezek összefüggéseit. A négy tematikus ülés témája a következő volt: Szegénység és munka; Igazságosság és szociális kohézió Közép és Kelet-Európában; Fenntartható fejlődés; A Lisszaboni Szerződés szociális dimenziója. A Közép és
Kelet-Európával foglalkozó panelbeszélgetés moderátori szerepére Bóna Zoltán főtitkár nyert felkérést.
A kétnapos tanácskozás az elmondottakon túl életre hívta a CALL Network elnevezésű munkaközösséget, amely annak érdekében teremt laza együttműködési fórumot, hogy az európai egyházak szakemberei olyan kérdésekben cseréljenek véleményt és tapasztalatot, mint a foglalkoztatás, szociális biztonság, kirekesztés, szegénység stb. és megvizsgálják mindezek etikai dimenzióját. E rendszeres és módszeres szakmai tevékenység kapcsán az egyházak még jobban bekapcsolódhatnak abba az európai intézmények által folytatott diszkusszióba, vitaprogramba, amely egy „igazságos, fenntartható és okos európai gazdaság” megvalósításáért fáradozik az előttünk lévő évtizedben.
A megbeszélésen a Magyarországi Református Egyház képviselőjeként résztvevő Lőrincz Szabolcs, a CALL Network vezető/koordinációs testületében, Bóna Zoltán pedig a „Vallás a közéletben” elnevezésű munkacsoportjában vállalt további együttműködést.

B. Z. MEÖT főtitkár

*AZ EURÓPAI TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓ PRIORITÁSA:

NE ÁLDOZZUK FEL A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELMET A VERSENYÉRT

Egyházi hozzájárulás
A 2010 a szegénység és társadalmi kirekesztés elleni küzdelem éve Európában
vitához.

Az Európai Parlament és az EU Bizottság a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének nyilvánította 2010-et, mert „a társadalmi szolidaritásnak éppúgy, mint a szegénység és társadalmi kirekesztés megszüntetésének prioritássá kell válnia Európában”. Ez valóban nagy feladat. A szegénység növekedése és ugyanakkor a gazdagság koncentrációja elég ahhoz, hogy feltegyük a szegénység elleni folyamatos küzdelem előfeltételeinek kérdését. Ezeknek a feltételeknek egyike az, hogy Európa társadalmi integrációja ne legyen többé alárendelve egy gazdasági integrációnak, amit a verseny határoz meg.

Ezért a szegénység ellen folytatott folyamatos küzdelem az Európai Unióban a társadalmi egység erősítésére irányuló döntéseket igényel az integráció politikában. Ez sokkal nyilvánvalóbb, mint valaha is volt az EU keleti terjeszkedése miatt. Egyrészt ez egy fontos lépés a „közös európai ház” látomás megvalósítása felé, amelynek magvát az Európai Unió építhetné. Másrészt ez ahhoz a tényhez vezetett, hogy az EU tagállamai közötti gazdasági és társadalmi megosztottság nagyobb, mint valaha. Ez a megosztottság a nemzeti gazdasági és társadalmi modelleket az államok közötti belső európai verseny metsző szelének tette ki. Az EU tagállamai nem kapcsolták össze a keleti terjeszkedést a szegénység elleni harcot szolgáló politikai integrációs intézkedésekkel. A társadalmi szolidaritásból azonban az következik, hogy a „közös európai ház”-nak a szegénység elleni határozott és fenntartható küzdelemre van szüksége. Ez viszont azt követeli meg, hogy az egész ház építészeti terve olyan legyen, amely figyelembe veszi még a legszegényebb lakóinak jogait is.

Egyházak, egyházi szervezetek és csoportok emlékeztetnek minket a Szentírás fényében arra, hogy az igazságosság elengedhetetlen feltétele a szociális következetességnek. A szegénységgel folytatott mindennapos küzdelmük alapján ugyanakkor azt is tudják, hogy a piacgazdasági struktúrák önmagukban nem biztosítják a társadalmi igazságosságot. Amint minden piacnak szabályokra van szüksége ahhoz, hogy megvalósuljon a szociális igazságosság, éppígy a közös európai piacnak is olyan törvények kellenek, amelyek erősítik a nemzeti szociális modelleket és kifejlesztenek egy közös európai szociális rendet. Éppen azért, mert az egyházak, egyházi szervezetek és csoportok határozottan üdvözlik az európai integrációt, elkötelezik magukat a szociális integráció építési terve mellett.

I. Az európai integráció a keleti terjeszkedés után
A munkaerő új megoszlása nyomást gyakorol a nemzeti foglalkoztatási és szociális rendszerekre

Az Európai Uniót gyökeresen megváltoztatta a keleti kiterjesztés: egyetlen korábbi növekedési hullámban sem csatlakozott a közösséghez ilyen sok ország, amelyeknek a gazdasági ereje és életszínvonala ilyen mélyen az EU átlag alatt lett volna, mint az új közép- és kelet-európai országoké. Ez alól Szlovénia talán kivétel. A régi és az új tagállamok közötti hatalmas gazdasági és szociális szakadék eredménye az a tény, hogy az Európai Unió ma már nem egységes gazdasági és szociális térség. Ugyanakkor azonban egységes verseny szabályok uralkodnak, amelyeknek az EU és tagállamai nagymértékben elsőbbséget adnak a nemzeti gazdasági és szociális renddel szemben. Így létrejött egy új európai munka megoszlás, ami nyomást gyakorol a munka és társadalom nemzeti rendszerére:

• A munkák áthelyezése: A munkák áthelyezése által a vállalatok kihasználják az alacsonyabb munka standardokat – például a munkabérek, járulékos költségek és a szabadságok időtartama szempontjából – az új EU tagállamokban: 2007-ben a Viking finn hajózási konszern bejelentette szándékát, hogy egyik kompjának zászlóját áthelyezi Észtországba azért, hogy lépésről lépésre kicserélje a drága finn munkásokat olcsóbb észtekre. 2008-ban a Nokia áttette gyárát a Németországi Bochumból Romániába. A bochumi munkások és az IG Metall szakszervezet heves tiltakozásával szemben ott volt a románok ujjongó reagálása. Az ilyen áthelyezések hatása a nemzeti gazdaságokra összességében nem jelentősek, de vannak cégek, amelyek ilyen áthelyezésekkel fenyegetőzve próbálnak elérni alacsonyabb standardokat a régi EU országokban. Ehhez azt is tudják, hogy a nemzeti határokon átnyúló munkásszolidaritással alig kell számolniuk.
• Munkások kivitele: Egyes vállalatok az új EU tagországokból arra használják a letelepedés szabadságát, hogy munkásokat küldjenek a régi EU országokba saját hazájukban szokásos feltételekkel. Így 2008-ban a Laval lett építővállalat munkásokat küldött Svédországba, hogy ott iskolákat építsenek – a Lettországban szokásos szintű bérért és lett díjszabási feltételek mellett. Ha vállalatok, amelyeknek gyáraik vannak a régi EU-s országokban, versenyben akarnak maradni ilyen intézkedésekkel szemben, akkor meg fogják próbálni leszállítani a béreket és a többi munka standardot is. Itt az a helyzet, hogy a munkások ilyen kiküldése az új EU országokból nem annyira a helyi gazdaságra tesz közvetlen hatást, hanem cégeket hoz olyan helyzetbe, hogy azok a munkafeltételek gyengítésével fenyegetőzhessenek.
• Munkaerő vándorlás: Az EU keleti kiterjesztésével egy új kelet-nyugat irányú vándorlás jött létre. Míg szezon- vagy hosszabb időszaki munkások főleg Lengyelországból, Romániából és Bulgáriából jönnek az EU nyugati részébe, a megüresedett helyeket, amelyek otthon maradnak utánuk, az EU-n kívüli országokból jövő munkásokkal töltik be, akiknek olykor még munkavállalási engedélyük sincs. Mivel rendszerint a bevándorló munkások mindkét csoportja alacsonyabb standardokat fogad el, mint ami elfogadott az őket fogadó országokban, ez keletről nyugatra irányuló nyomást jelent a munkafeltételekre. Ez a fejlemény gyorsulni fog, amikor néhány év múlva lejár a rövid idejű korlátozás, amit egyes régi EU tagországok írtak elő az új EU országokból jövő munkások mozgás szabadságára.

Így általában fennáll a veszély, hogy a munkaerő új megoszlása az EU-n belül a munkabérek és más munka standardok süllyedéséhez fog vezetni. Például a munkahelyvédelem meglazulásához, a rövid idejű alkalmazás további növekedéséhez, vagy az alacsony bérű szektor további növekedéséhez. Ez nagyjelentőségű a szegénység elleni küzdelem módjainak kutatása szempontjából, mert egy biztos és kellően dotált munkahely még mindig a legjobb védelem a szegénység ellen. Ezért riasztó, hogy az EU-ban egyre több ember nincs abban a helyzetben, hogy munka által elkerülhesse a szegénységet. Bár a régi EU-ban a munkanélküliségi mutatók állandóan csökkentek 2007-ig, a szegénységi szint nőtt. Tehát ezt a szegénységnövekedést nem lehet a munkanélküliséggel magyarázni. Ennek más okai vannak. Az egyik tényező az, hogy egyre több ember viszonylag szegény, annak ellenére, hogy dolgozik. Ennek fényében az is kihívás a szegénység elleni küzdelem számára, ha a munka új európai megoszlása erősíti a bérek, és más munka standardok csökkentésének tendenciáját.

II. Ne kapjanak elsőbbséget az „alapvető szabadságok”
a nemzeti munka és szociális rendelkezésekkel szemben

A tekintélyes szociális és gazdasági szakadék a régi és az új EU tagállamok között nem vezethetett máshoz, mint a munka új megoszlásához a szociális rendszerek kárára. A tagállamok és az EU szervei nem társítottak a keleti kiterjesztéshez új kezdeményezéseket a politikai integrációra, mint például a nemzeti szociális rendszerek és a munkaszabályozás erősítése, vagy európai irányelvek megalkotása a szociális standardok biztosítására. Ehelyett az EU szervek és a legtöbb tagország kormánya a bérek és más jelentős munkafeltételek versenyét tették az életszínvonal felfele igazításának célja helyébe. Ez azt jelentette, hogy az EU tagállamai többet veszítettek saját szociális politikájuk szabályozásában, mint amennyit az EU nyert a társadalom és politika formálásának új lehetőségeiben.

Ezzel egy történelmileg kialakult, jelentős szociális és politikai következményekkel járó képződményt vittek tovább. A Nyugat-Európa szociális és politikai integrációjára irányuló kísérletek kudarcával szemben az 1957-es Római Egyezmény gazdasági integrációra szorítkozott a négy úgynevezett „alapvető szabadság”-gal (a javak, a szolgáltatások, a tőke és a munka szabad mozgása). Ennek fenntartásáért csak az EU intézményei felelősek. A jóléti és munkarendszerek azonban nagyrészt a tagállamok felelőssége maradt. Ez azt jelenti, hogy a tagállamok központi szociális felelősségének az Európai Verseny Politika specifikációi szabnak határt az EU intézményein keresztül.

Ez az ellentmondás egyáltalán nem elkerülhetetlen, amint azt az EU történelme mutatja. Annak ellenére, hogy a nemzeti gazdasági és szociális modellek között olyan nagy különbségek voltak, amelyek lehetetlenné tették az átfogó összhang megteremtését, a közösség válaszolt a déli kiterjesztés (1986) kihívására a „Munkások Kihelyezése Irányelv”-vel (1996). Tekintettel arra, hogy a spanyol és portugál munkaerő olcsósága a munkastandardok csökkenésével fenyegetett, leszögezték, hogy a vendéglátó ország minimális feltételei érvényesek az EU tagországokba küldött munkásokra, ha ezeket a feltételeket törvényes vagy adminisztratív előírás, vagy általánosan kötelezőnek nyilvánított kollektív munkaszerződés rögzíti. Így a „Munkások Kihelyezése Irányelv” valóban érinti a társadalmi és politikai felépítés nemzeti hatáskörét, de éppen ezáltal erősíti azt. Amikor most, a keleti kiterjesztés után, az EU intézmények lemondanak a szociális védelem hasonló keretfeltételeiről, és ezt részben azzal igazolják, hogy a tagállamok felelősségére utalnak a jóléti és munkarendszerek felépítésében, akkor ténylegesen akadályozzák azokat, pontosan azzal, hogy a tagállamok szociálpolitikai struktúrái ütköznek a liberalizáló, deregualizáló versenypolitikával. Pedig éppen a „Munkások Kihelyezése Irányelv” példája mutatja, hogy az EU másodlagos törvényei, amelyet az EU intézmények az EU tagállamok egyezményeinek alapján alakítanak ki lehetőségeket adnak a nemzeti jólét és munkarendszerek erősítésére.

Elvben az európai elsődleges törvényhozás még nagyobb mértékben kínál ilyen lehetőségeket, mivel az EU tagállamok kölcsönös egyezményekkel előre vihetik Európa szociális integrációját. Az EU keleti kiterjesztése óta azonban az ennek megfelelő kezdeményezések hiányoznak. Ennek egyik következménye az, hogy az Európai Bíróság továbbra is a négy „alapvető szabadságjog” biztosítására összpontosít. Igaz, hogy a Bíróság valóban erősítette a szociális jogokat is, annyira, amennyire ehhez megfelelő bázist látott az elsődleges európai törvényekben. Mivel azonban a Bíróság önmagát az európai egyezmények védelmezőjeként értelmezi, kötelezve érzi magát arra, hogy keresztülvigye ezeknek az egyezményeknek a magvát – és ezek végül is az „alapvető szabadságok” és a verseny szabályok a gazdasági és pénzügyi klauzulákkal együtt. Ebben az összefüggésben a bíróság az „alapvető szabadságok”-at kezdettől fogva úgy értelmezte, mint egyéni jogokat, nem mint politikai célokat. Minthogy az 1960-as években a Bíróság kialakította az európai törvény autonómiáját is, és annak prioritását a nemzeti törvények felett, elsősorban azon van, hogy az „alapvető szabadságok”-at fenntartsa még a nemzeti jóléti és munka rendszerekkel szemben is.

• A Viking finn hajózási társaság fent említett esetében az illetékes finn szakszervezet sztrájkkal fenyegetett a zászló áthelyezése esetére, és felhívta az illetékes észt szakszervezetet, hogy ne kössön a Vikinggel munkaszerződést az új észt munkások számára rosszabb feltételekkel, mint a finn feltételek. Az Európai Bíróság úgy döntött, hogy a sztrájk jogot korlátozza a letelepedés szabadságának joga, és csak akkor lehet gyakorolni, ha finnországi munkahelyek ténylegesen veszélybe kerülnek.
• Egy másik, fent említett esetben, a Laval lett építési társaság visszautasította, hogy munkaszerződést kössön az illetékes svéd szakszervezettel a Lettországból Svédországba küldött lett munkások számára, aminek része lett volna a munkaszerződések által meghatározott minimálbérek fenntartása. A szakszervezet sztrájkfelhívást tett közzé. Az Európai Bíróság kimondta, hogy a sztrájk megengedhetetlen akadályt jelent a szolgáltatás szabadságával szemben – megengedhetetlen, mert erre nem terjed ki a Munkások Kihelyezése Irányelv. Mert ez az irányelv előírja ugyan a vendéglátó ország minimálbéreinek betartását az odaküldött munkásokkal szemben, de csak akkor, ha a vendéglátó országban törvény szabályozza a minimálbéreket, vagy a kollektív munkaszerződésekben történt rögzítésüket általánosan kötelezőnek nyilvánították. Azonban a svéd rendszer, amelyben a béreket kizárólag a kollektív munkaszerződések szabályozzák, nem esik a Munkások Kihelyezése Irányelv hatálya alá. Így a svéd munkaszabályozásnak egy központi eleme ellentmondásba került az európai másodlagos törvénnyel, és ez az elsődleges törvényhozásra való hivatkozással történt. Ugyanebben az értelemben tiltotta meg a bíróság Alsó Szászországnak egy, a kollektív szerződések által szabályozott minimálbérek betartásától függő szerződés aláírását, mert a szolgáltatások nyújtásának európai szabadságát nem lehet korlátozni olyan védő intézkedésekkel, amelyek túlmennek a minimális standardokon. Az is ilyen alapon történt, hogy az Európai Bíróság bírálta a Luxemburgi Munkásközvetítés Irányelvet, mert ennek az volt a célja, hogy a Luxemburgban érvényes feltételeket, tehát minimálbéreket alkalmazzák a külföldre küldött munkásoknál.

Tekintettel a nemzeti szociálpolitikai szabályozás ilyen megszorítására az Európai Bíróság által, a munka és szociális rendre vonatkozó nemzeti védőintézkedéseket csak akkor lehet megvédeni, ha keresztül viszik az elsődleges és másodlagos törvények átgondolását. Ehhez kezdeményezésre van szükség mind a tagállamok, mind az EU intézmények részéről. Ezért problematikus a szociálpolitika szempontjából, hogy a legtöbb új EU tagállam kormánya neoliberális nézetekre hajlik – az államszocializmusból származó állam iránti szkepticizmus miatt –, és közben megpróbálja határozottan keresztül is vinni ezeket. Az ő szemszögükből nézve a tagállamnak is és az EU-nak is önmérsékletet kell gyakorolnia a szociális rend alakítása szempontjából. Ugyanakkor nemzeti előnyöket remélnek az új európai munkamegoszlás kialakulásából, ha a régi EU tagok rugalmasabbá teszik gazdasági és szociális rendjüket.

III. Integrációs politikai kezdeményezések a szegénység elleni küzdelem érdekében

Már 1981-ben, az Európai Közösség első szegénységi programjában megjegyezték: „Ha a tagállamok összefognának a szegénység elleni küzdelemben, kevésbé hátráltatná a haladást a versenyképesség fenntartása miatti aggodalom.” A szegénység elleni küzdelem valóban hátratételt szenved, ha az EU elsőbbséget ad a szabad verseny fenntartásának a szociálpolitikai célokkal szemben. A dereguláción alapuló politika pozitív szociális hatásába vetett hit tévesnek bizonyult. Ezt mutatja az EU keleti bővülése éppúgy, mint a legutóbbi pénzügyi és gazdasági világválság. Hogy mi jó egy társadalom számára, azt társadalmilag kell kidolgozni demokratikus vitában, és nem lehet csupán a gazdasági növekedéstől várni, és még kevésbé speciális gazdasági érdekektől. Ez azt jelenti az EU számára, hogy az európai elsődleges és másodlagos törvényeket úgy kell továbbfejleszteni, hogy az előmozdítsa a szociális integrációt. Az integrációs politika ilyen hozzájárulása a szegénység elleni küzdelem szervezeti akadályainak eltávolításához sürgősebb, mint valaha.

• Az európai egyezményekben és így az európai elsődleges törvényekben a szociális dimenziónak ugyanolyan súlyt kell adni, mint az „alapvető szabadságok”, a verseny-, a gazdasági és pénzunió megvalósításának. Minthogy a nemzeti gazdasági és szociális modellek átfogó összhangba hozása sem nem kívánatos, sem nem lehetséges, az elsődleges törvényeknek garantálniuk kell az európai minimum standardokat, hogy a szegénység és szociális kirekesztettség elleni sikeres küzdelmet meg lehessen határozni és valósítani – a minimumbérre vonatkozó előírások kötelezővé tételétől a szociális segély szintjére vonatkozó szabályokig. Tekintettel a nyilván különböző jóléti szintekre, ezáltal ez fölötte fog állni az összes, a minimum standardokra vonatkozó nemzeti szabálynak, és ezek védelmének a verseny szabályokkal szemben. Az elsődleges törvényeknek tehát elsőbbséget kell adnia az alapvető jogok és alap munkastandardok védelmének – beleértve az olyan szociális jogokat, mint az egyesülés és közös alku joga – az „alapvető szabadságok” fenntartásával szemben. Így kell megvizsgálni azt, hogy az elsődleges törvényhozást rá lehet-e venni arra, hogy a gazdasági integráció szabályozói tartalmazzák a szociális hatás felmérését is. Nem kevésbé szükséges az elsődleges törvények összehangolására törekedni ott, ahol ez a dolog természeténél fogva lehetséges; ez vonatkozik például a vállalati adó minimális szintjére vagy a környezeti standardokra.
• Az európai egyezményekből levezetett másodlagos törvények szükséges továbbfejlesztéséhez tartozik a Munkások Kihelyezésének Irányelvei és a Szolgáltatások Irányelvei módosítása annak érdekében, hogy az irányelvekben meghatározott minimális standardot az EU tagállamok felfele átléphessék.
• Az európai regionális politikának új mintára van szüksége tekintettel a Nyugat és Kelet közötti szervezeti szakadékra. Nem az a cél, hogy az új EU tagokat transzfer-függővé tegyük, hanem hogy bátorítsuk ezeknek az országoknak a nemzetgazdaságát az európai gazdasági és pénzügyi unióba való integrálódásra. Ez az integrálódás nem korlátozódhat egy kiegészítő integrációra – ahol a gazdasági fejlődés formáját a régi EU országok nemzetgazdasági igényei határozzák meg – amiből a nyertes és vesztes térség polarizálódása következik.
• Az EU-nak új bevándorlási politikára van szüksége, hogy a bevándorlók jogait erősítse. A belső vándorlás nem vezet szükségszerűen a szociális standardok süllyedéséhez. Azoknak a bevándorlóknak, akik nem az Európai Unió tagországaiból jönnek, joguk kell, hogy legyen korlátlan állandó tartózkodáshoz ötévi törvényes ott lakás után. A menekültek számára hozzáférhetőnek kell lennie a menedék eljárásnak.

IV. Az egyházak és a civil társadalom kihívásai

Az európai elsődleges és másodlagos törvények fejlesztése annak érdekében, hogy bázist teremtsenek a szegénység elleni fenntartható küzdelemnek, szükségessé teszi a közösség támogatásának, tehát a civil társadalomnak a mozgósítását minden EU tagállamban. Ez magában foglalja azt, hogy a civil társadalomban alapvető megegyezésre kell jutni a jóléti állam fogalmára, szervezetére és forrásaira vonatkozóan. Ebben a tekintetben még mindig tekintélyes különbségek vannak a régi és az új EU tagállamok között. Fennáll annak a veszélye, hogy az EU országok közötti verseny és az új EU tagok gazdasági perem helyzete a civil társadalom kelet-nyugati hasadásában fog tükröződni. Így a civil társadalom szervezetei a régi EU országokban az elért szociális standardok fenntartására és továbbfejlesztésére törekednek, míg az új EU államok civil szervezeteinek bizonyos tényezői a régi tag országok standardjainak csökkentésétől remélnek országaik számára jobb fejlődési lehetőségeket. Azonban a civil társadalom kezdeményezései csak akkor tudják majd bátorítani a szegénység elleni küzdelmet előmozdító politikai integráció reformokat, ha a nemzeti civil társadalmakban kialakul egy átfogó európai szemlélet, amely nincs alárendelve a munka új európai eloszlása szabályainak, hanem inkább igyekszik legyőzni azokat.

A civil társadalmak közötti ilyen európai eszmecsere még a kezdeteknél tart. A kibontakozáshoz közvetítő szervek európai hálózatára van szükség. Ide tartoznak az egyházak. Vannak rendelkezésre álló intézményi forrásaik éppúgy, mint szervezett és kötetlen párbeszédeik, amelyekre lehet építeni. Ennek érdekében a megfelelő európai szervezeteket – mint például az Európai Egyházak Konferenciájának Egyház és Társadalom Bizottságát – meg kell erősíteni. Mert az ökumenikus európai eszmecserének a közös európai ház egész szociális architektúrájára való kiterjesztése égetően sürgős. Már azért is szükséges, mert a különböző történelmi tapasztalatok oda vezettek, hogy az egyházaknak a régi és az új EU tagállamokban gyakran eltérő elképzelésük van a jóléti állam szervezetéről és tevékenységéről. A régi EU tagállamokban sok egyházban, egyházi intézményben és csoportban győzött az a szemlélet, hogy az államnak, mint jóléti államnak védenie és garantálnia kell a szociális igazságosságot, és ezzel együtt az emberek gazdasági és szociális jogait. Az új EU tagállamokban azonban sok egyház hajlik arra, hogy távol tartsa magát az államtól. Ezeknek a társadalmaknak a kollektív emlékezetében élénken él a szocialista állam idején szerzett negatív tapasztalat arról, hogy a szocialista állam minden volt, csak a közös jó letéteményese nem. Az egyházaknak komolyan kell venniük ezeket a nagyon különböző perspektívákat és párbeszédbe kell vonniuk azokat egymással.

Egy ilyen párbeszédnek tisztáznia kell azt a kérdést, hogy hogyan foghatnak össze az egyházak egymással a régi és az új EU tagországokban a szabadság és igazságosság bibliai értelmezéséért. Ebben az értelmezésben az igazságosság jogi dimenziója összekapcsolódik az egy közösségben élő emberek jó szociális kapcsolataival. Így ez a szociális igazságosság lehetővé tételének és ezáltal a jóléti állam szerkezetének kérdése. A keresztyén etika ebben hozzájárulhat az állam szerepének újraértelmezéséhez és értékeléséhez. A szociális igazságosságnak alapmértékké kell válnia, amelyhez demokratikus és jogalapú jóléti államra van szükségünk európai perspektívában. Szükség van továbbá az állam szerepének pozitív etikai értékelésére a közös jó, az emberiesség és az igazságosság érdekében. Tehát az európai egyházakat bátorítani kellene az európai jóléti állam természetének új értékelésére és továbbfejlesztésére.

Ennek érdekében az egyházaknak közre kell működniük az Európai Unió céljainak vitájában és újraértékelésében. Ezekhez tartozik az úgynevezett „alapvető szabadságok” jellegéről és korlátairól folytatott vita. Már a kifejezés használata meghamisítja a szabadság fogalmát, mert azt sugallja, hogy alapvető emberi szabadságokról van szó. Pedig az úgynevezett „alapvető szabadságok” egyedül a javak, szolgáltatások, tőke és munka szabad mozgására vonatkozik. Azonban az ilyen gazdasági szabadságok hangsúlyozása a tulajdonra és lehetőségekre vonatkozóan csak azoknak használ, akik pontosan ezeket a lehetőségeket birtokolják és szociális szempontból hátrányos helyzetbe hozzák azokat, akiket a szegénység fenyeget.

Azonban a szabadság bibliai értelmezésben nem a „szabadságok” egy gyűjteménye, hanem a felszabadulás azok alól az erők és hatalmak alól, amelyek elnyomják az embereket. Azt a szabadságot, hogy az ember a munkáját EU szerte eladhatja, nem szabad többre értékelni, mint a szegénységtől való szabadságot, ami le van fektetve az emberi jogok okmányaiban.

A szabadság elsősorban nem szabadság valamitől, hanem szabadság az élet kibontakoztatására. Bibliai értelmezésben ezt pontosan mások életének előmozdítása valósítja meg. A szabadság tartalmazza a szociális igazságosság iránti elkötelezettséget és a legszegényebbek szükségeihez való igazodást. Az egyiptomi rabszolgaság alóli felszabadulást a Tóra szociális törvényeinek betartásával kell igazolni. A Krisztusban megszabadultak ereje a szegények iránti szolgálatban mutatkozik meg. Így Európa szerte az az egyházak feladata, hogy fogjanak össze a szociális egyenlőség és a környezetvédelem elsőbbségének támogatására a gazdasági szabadságjogokkal szemben.

Fordította: MEÖT

Armes reiches Europa (Die neue Spaltung von Ost und West überwinden, Jahrbuch Gerechtigkeit IV. Publik-Forum Edition 2010. 12-22 o.) A hozzájárulás, ami egyben nevezett könyv fontos tanulmánya, a könyvtől függetlenül is diszkusszióra bocsátatott mind az európai egyházak és társadalmi szervezetek, mind pedig a brüsszeli és strasbourgi Európai Intézmények köreiben. Ennek értelmében a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Szociáletikai Bizottsága is szívesen várja észrevételeiket, reflexióikat az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. emailcímre.