• fruits.gif
  • meot_slide0.jpg
  • meot_slide1.jpg
  • meot_slide2.jpg
  • meot_slide3.jpg
  • meot_slide4.jpg
  • meot_slide5.jpg
  • meot_slide6.jpg
  • meot_slide7.jpg
  • meot_slide8.jpg
  • meot_slide8b.jpg
  • meot_slide9.jpg
  • meot_slide10.jpg
  • meot_slide11.jpg
  • meot_slide12.jpg
  • meot_slide13.jpg

A migráció vallási aspektusai

Horváth-Sántha Hanga előadása

 

A Vallásközi Dialógus Bizottság idei, április 16-i nyílt ülésének vendége Horváth-Sántha Hanga, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója volt. Zilahon született, 1989-2015 között Svédországban élt, Stockholmban és Fribourgban, Svájcban végezte jogi tanulmányait, 2005-2009 között. Utána 2015-ig a svéd igazságügy-minisztériumban és országos rendőr-főkapitányságon foglalkozott a bevándorlók problémáival. 2015 óta él Magyarországon és dolgozik az intézetben. Fő szakterülete az iszlám radikalizmus, elsősorban Európában. 

Az előadás tartalmának rövid felvázolásában említette, hogy szinte minden témához fűződik egy-egy komolyabb terepkutatás: az elmúlt két évben végeztek Speidl Bianka kolléganőjével több kutatást, többek között Bécsben vizsgálták a másodgenerációs bevándorlók identitását, Németországban a keresztény menedékkérők helyzetét. Emellett végigjárták a balkáni útvonalat is, az „embercsempész-főváros” Izmirtől (Szmirna, Törökország) Idomenén, Görögországon és Belgrádon át.



A migráció vallási aspektusaival kapcsolatban a hangsúly napjaink egyik égető kérdésén volt: a muzulmán többségű országokból történő bevándorlás, illetve annak az európai társadalmakra gyakorolt hatása. A reguláris (és az irreguláris, illegális) migráció nem mostanában kezdődött, hanem a hatvanas-hetvenes években. Törökországból és Észak-Afrikából hívtak vendégmunkásokat a gazdasági fellendülést tapasztaló nyugat-európai országok, azzal a mögöttes szándékkal, hogy a munka elvégzése után hazatérnek. Az 1973-as olajválság után viszont sok vendégmunkás vált munkanélkülivé, de még így is jobb volt maradniuk Európában, később pedig az adott kormányok a családegyesítésüket is engedélyezték. Jellemzően a nagyvárosok peremén telepedtek le családjukkal együtt. Így keletkezett az a bizonyos első muzulmán generáció (ha nem vesszük számításba a 9. századot), akiknek ma nő fel a második és harmadik generációja. A második-harmadik generáció esetében jelentkeznek igazán a problémák, többek között az „identitás-vákuum” miatt. Ha beszélik is az adott ország nyelvét (az anyanyelvüket már talán nem), a kulturális-vallás szokások esetleg még jelen vannak hétköznapjaikban, és nincsenek igazán otthon, az identitásuk összes komponense nem tud egy koherens én-képpé alakulni,.  A nyugat-európai integrációs politika pedig nem (volt) képes arra, hogy egyértelműen ösztönzően hasson a konstruktív identitás és beilleszkedés irányba.

Az amerikai székhelyű kutatóintézet, a Pew Research adatai szerint jelenleg 24-25 millió, 4,9 százalék a muszlimok száma, aránya az Európai Unióban. Három lehetséges forgatókönyvet vázolnak fel 2050-re: ha megállna a bevándorlás, 7,4; ha a jelenlegi szinten maradna, akkor 11; ha fokozódna, elsősorban a családegyesítések miatt, akkor pedig 14 százalékra növekedne. A kutatóintézet szerint két érdekes tény állapítható meg az európai muszlimokról: átlagéletkoruk sokkal kisebb (32 év), mint az őslakos európaiaké (42), illetve a demográfiai jellegzetességekre való tekintettel ez a népcsoport nő a leggyorsabban.

Az identitás témájához fűződően mesélt a kutató egy Bécsben végzett kutatásról, melynek során 2016-ban az osztrák főváros egy X. kerületi iskolájában készítettek mélyinterjúkat 30 diákkal. Az iskolára többek között azért esett a választás, mert ide járt két fiatal bosnyák származású lány, akik az Iszlám Államhoz csatlakoztak. A tanulók 98 százaléka bevándorló, 90 százalék muszlim, főleg török és csecsen. Arra a kérdésre, hogy minek tartják magukat, döntően a vallási identitást adták meg, amely „hihetetlen öntudattal és büszkeséggel ruházta fel őket”. 

Az elmúlt évben az EU-ban 707 ezer menedékkérelmet adtak be, ez 43 százalékkal kevesebb mint 2016-ban, viszont emellett további 500 ezer menedékkérelem vár még elbírálásra, a jelentősen meghosszabbodott ügyintézés miatt (egyes német és svéd városokban 12-15 hónapig is elhúzódhatnak az elbírálások).  A legtöbben Szíriából, Afganisztánból, Nigériából, Pakisztánból és Irakból jönnek, és bár vallási hovatartozásukról nincs pontos adat – hiszen ezt önkéntes alapon lehet megadni a menedékkérelem benyújtásakor, de nem kötelező – feltehetően 90-95 százalékuk szunnita. Ha a pozitív elbírálás után azonnal nem kezdődik meg az alapos, hatékony integráció, akkor a tapasztalat azt mutatja, hogy jelentős nehézségekkel kell megküzdenie az adott befogadó társadalomnak. 

Az előadó a 2016-ban Berlinben, Bonnban és Wiesbadenben a keresztény menedékkérők között végzett kutatásából két példát emelt ki: több afgánnak, akik útközben tértek át, és mély személyes hitről tettek bizonyságot, súlyos hátrányokat, bántalmazásokat és fenyegetéseket kellett elszenvedniük társaiktól. A befogadó létesítményekhez felvett, arab nyelvtudásukért alkalmazott biztonsági őrök sem védték meg őket, hanem sok esetben szemet hunytak az említettek felett, illetve ők maguk is követtek el hasonlókat a keresztényekkel szemben. A német egyházak még nem beszélnek kellőképpen nyíltan erről a helyzetről, illetve a menedékkérők vallási alapú elkülönítésének szükségességéről, hiszen ez – az ő értelmezésükben – azt sugallhatná a külvilág felé, hogy Németországban  „nem érvényesül a vallásszabadság”. Egy afgán menedékkérő a Google-fordító segítségével közölte, hogy „az iszlám erőszakos, a keresztény vallás nem erőszak”. A keresztény menedékkérők az üres templomok láttán azt kérdezték: „Hol van a gyülekezet?” 

 

Az európai tapasztalatok után a vendég rátért napjaink egyik legfájóbb kérdésére: a közel-keleti keresztény közösségek helyzetére. A közel-keleti keresztény menekültek többsége a térségben marad, és minél előbb szeretne hazatérni. 2011-ben Irakban 700 ezer, Szíriában 1 millió 250 ezer keresztény élt, 2016-ban ez a szám 275 ezer, illetve és 500 ezerre csökkent, ma már valószínűleg még kevesebb. Az adott térségben a diktátorok többé-kevésbé megvédték a keresztényeket; pragmatikus (illetve a keresztény kisebbségek szemszögéből nézve kényszerű, de valamelyest biztonságot és kollektív jogokat garantáló) szerződést kötöttek velük, ami bizonyos jogokat tudott nekik biztosítani. Az amerikai megszállással „kezdődött a pokol”; a Szaddam bukása után keletkezett hatalmi vákuumban elszabadultak a radikális iszlamista indulatok, a nyugati megszállásért pedig ezek az erők a keresztény közösségeket okolták, ők lettek a bűnbakok. Az Iszlám Állam, bár szárazföldi területen jelentősen visszaszorította őket a nemzetközi koalíció, továbbra is hatásosan terjeszti propagandáját, többek között online magazinjain és videofilmjein keresztül. A „Dabiq” címet viselő online propaganda-magazin egyik száma kifejezetten a keresztényellenességet, illetve annak mögöttes okait fejti ki: „Break the Cross”, törd össze a keresztet. A korábbiakkal ellentétben az Iszlám Állam már nem arra próbálja ösztönözni híveit, hogy a közel-keleti hadszíntéren csatlakozzanak hozzájuk, hanem hogy inkább Európában maradva kövessenek el merényleteket. A civilek elleni merényleteknek megvan a maguk világosan levezetett, részben vallásjoggal érvelő, kegyetlen logikája, miszerint akár gyerekek is legitim célpontok lehetnek. Ezt példázza a tavalyi merénylet Manchesterben, amikor a merénylő egy gyerekekkel és fiatalokkal teli popkoncerten robbantott. Bin Laden ezt az arányosság elvének nevezte: ha a Közel-Keleten a nyugati beavatkozás civil (és gyerek…) életeket követel, akkor ugyanezt legitim elkövetni a nyugati társadalmakban is. Ezt az érvelést vitte tovább és tette magáévá az Iszlám Állam is.

Kérdésekkel kapcsolatban az előadó említette, hogy már 2005-ben a londoni metrórobbantást elkövető, ott született, egyetemet végzett pakisztáni származású merénylő is érdekes példája a dzsihádista erők identitás-teremtő erejére, aki arra hivatkozott a merénylet előtt, hogy a nyugatiak is „ezt csinálják az ő testvéreivel”. Ez azért érdekes, mert az iraki beavatkozásra célzott, pedig ő maga pakisztáni létére nem járt Irakban és nem beszélt arabul. 

A németországi török integrációval kapcsolatos kérdésre a kutató említette, hogy a jelenlegi kutatások szerint a törökök közül az alaviták jellemzően jobban beilleszkedtek munka, nyelv és tanulmányok szempontjából, mint a szunniták. A török származású német állampolgárok – identitásukra való tekintettel – még a harmadik generációsok körében is töröknek tartják magukat, nemrég készült felmérések szerint 60-65 százalékuk Erdogan híve. A németországi török mecsetekbe az imámok Törökországból érkeznek, ami bizony szintén jelentős gondokat okozhat az integráció szempontjából, vagyis hogyan tudjon tanácsot adni egy újonnan érkezett imám annak, akinek a családja már hosszú évtizedek óta ott tartózkodik, és aki többek között arra a kérdésre szeretne választ kapni, hogy miként lehet vallásos muszlimként élni egy szekuláris, liberális európai társadalomban. 

Az integráció kétoldalú folyamat. Az asszimilációt Európában várják el a legkevésbé. Viszont, ha a befogadó társadalom nem nyújt kapaszkodót, ha nem várunk el semmit, akkor – jogosan – azt mondják rólunk, hogy mi sem tiszteljük saját magunkat. A szegregáció a szélsőségeseknek kedvez. Egy szomáliai mondta el, hogy odahaza tevéket tartottak, és a száraz évszakban nagyon keményen kellett dolgozniuk értük, a megélhetésért, az esős évszakban azonban minden adott volt. Európában úgy élhet, mintha itt állandóan esős évszak lenne. Magyarországon persze nem olyan bőkezű a szociális támogatások rendszere mint Nyugat- és Észak-Európában. Egy tizenhét éves török fiú a bécsi kutatás során pedig ezt kérdezte: „Miért tiszteljünk benneteket? Nem jártok templomba, nem ismeritek a Bibliát. Jézus békés, és azt mondja, hogy szeresd az ellenségeidet. Nem véd meg.” 

Egy kérdésre válaszolva a kutató elmondta, hogy a csendes többség az európai muszlimok kétharmadát teszi ki, a maradék egyharmad a tapasztalatok szerint érdekelt a polarizált társadalom kialakításában, ahol a muszlim enklávéban önkéntes elkülönülésben élhetnek. Közülük kerülnek ki a szélsőségesek is általában, akik másokat toboroznak merényletek elkövetésére. Szintén az egyharmad az a kategória, akik általában az össz-muszlim közösség jogos képviselőinek kiáltják ki, és próbálják magukat mint egyedüli legitim tárgyalópartnert feltüntetni az adott kormány részére.  A csendes kétharmad pedig gyakran válik a szélsőségesebbek lekötelezettjeivé, hiszen ez utóbbi sport-, szabadidős és civil szervezeti támogatásban részesíti az előzőt. Erről olvasható egy aktuális tanulmány a Migrációkutató Intézet honlapján, amelyet az intézet marokkói származású munkatársa, Abdessamad Belhaj készített.
 


 

*

 
A sok érdekes – pontosabban jövőnket, a következő nemzedékek életét döntően meghatározó – információ, amint a résztvevők is kifejezték, mindenekelőtt a keresztény menekültek kérdésére irányította figyelmünket: „Hol van a gyülekezet?” Az európai keresztények miért nem büszkék (persze helyesen értve, 1 Kor 1,30-31) kereszténységükre? Miért nem büszkék például arra, hogy az apostolok, ill. az Újszövetség szerzői olyan meggyőződéssel írtak, mint senki más, aki valaha íróeszközt vett a kezébe? Mégpedig azért, mert jó, a legjobb, minden emberi képzeletet felülmúló okuk volt rá.

 

 

Szentpétery Péter

 

Joomla templates by a4joomla