Mi a hinduizmus?

Hinduizmus és kereszténység

A Vallásközi Dialógus Bizottság idei nyílt ülésének vendége május 4-én Száler Péter, az ELTE Indológiai Tanszékének tudományos segédmunkatársa volt. Elöljáróban figyelmeztetett, hogy óvatosan kell használnunk a fogalmakat, így a hinduizmusét is, mint vallásét. Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy honnan van az elnevezés.

Az ókorban folyók melletti öntözéses kultúrák alakultak ki, Egyiptomban a Nílus, Mezopotámiában a Tigris és az Eufrátesz, Indiában pedig az Indus és a Gangesz mentén.

Indiában Szindhunak nevezik, nagyobbrészt a mai Pakisztán Szind tartományának területén található. Az ókorban (is) indoiráni népek lakták, Indiában a legrégebbi nyelvemlékük a Rigvéda, a mai Iránban az Aveszta és különböző feliratok. Szavaik különböző hangváltoztatásokkal egymásba alakíthatók. A Rigvédában Szindhu, az Avesztában Hidus, Dareiosznál (Dárius) Hindus, Hérodotosznál India, az Induson túli terület.

A Delhi Szultanátus (1206-1526) majd a Nagymogul Birodalom (1526-1857) idején az iszlám követői a másvallásúakat hindunak nevezték. A XVII. századtól önmeghatározásukká lett, megkülönböztetve magukat a perzsa kultúrájú muszlimoktól.

A mogulok/mugalok a mongoloktól eredeztették magukat. Vallásilag toleránsnak voltak mondhatók, az uralkodók a vallásközi párbeszédet is gyakorolták. A szipojok (a Brit Kelet-Indiai Társaság szolgálatában álló katonák) felkelésének leverése (1857-1858) után a britek saját értelmiséget akartak kinevelni az óriási terület igazgatásának megszervezéséhez. A brit aszketikus protestantizmus -számára nem volt elfogadható, hogy a vallási gyakorlatban az istenszobrokkal úgy bántak mint magával az istenséggel, ezt bálványimádásnak tartották. Viszont elősegítették a neohinduizmus ébredését, azt, hogy a kiváló hinduk vallásukat a kereszténységre való tekintettel, annak fogalomkörét használva írják le. Ennek korai képviselője, előfutára Rám Móhan Ráj (1772-1833), aki önszorgalomból lett járatos az iszlámban majd a kereszténységben. Szvámí Vivékánanda (1863-1902) 1893-ban részt vett Chicagoban a Világvallások Parlamentjén, ő egyértelműen hinduizmusról beszélt. És persze döntő fontosságú Mahátmá Gandhi (1869-1948) szerepe.
A vallás leírásához a szent szövegek, a karma, rítusok, a panteon és az ahinszá tartozik.
Utóbbi, azaz a nem ártás, passzív ellenállás Gandhi által lett világszerte ismertté, de valójában a dzsainizmusból származik.
A Véda, Védák: négy szöveggyűjtemény, a Rigvéda Kr. e. 1500, a többi 1000 körül keletkezett. Az indoárják szakrális irodalma részben még Indián kívül. Az Atharvavédában népi vallási elemek találhatók, a védikus óind nyelv még nem a szanszkrit, a ragozásban is eltérések vannak. A legrégebbi fennmaradt kéziratok Kr. u. 1000 körüliek, de muszlim beszámolók alapján korábbi szóbeli hagyományok is alátámasztják. Sokáig nem írták le, viszont többféle módszerrel tanulták meg a szent szövegeket.
Az újabb szövegek a bráhmanák, az áldozatokkal foglalkozó Jadzsurvéda folytatásaként. Ezek lényege a mágikus hatás, a pontosan elvégzett rituáléval az istenség manipulálható.
Az ezeket kiegészítő áranjakák szerint az áldozatok erdőben végzett mentális gyakorlatokkal kiválthatók.
Az upanisadok, amelyeket Európában Arthur Schopenhauer (1788-1860) tett népszerűvé, szakítanak a bráhmanákkal, bevezetik az újraszületés (reinkarnáció) tanítását, és kibővítik az istenek világát. Az eddig említetteket számítják a védikus irodalomhoz. Azaz, a sruti (hallott)
irodalom, az örök igazságokkal.
A védikus irodalom után következik a szmriti (emlékezés), régi történetek, bölcsek mondásai.
A szóbeliség igen megbecsült volt, annál is inkább, mivel az írás hamar tönkrement. A másolás nem úgy történt mint Európában, hogy igyekeztek változtatás nélkül továbbadni a szövegeket, hanem a másolók is koruknak, környezetüknek megfelelően alakították. Ide tartozik a két nagy eposz, a Rámájána és a Mahábhárata, valamint a purának, az ind mitológia szöveggyűjteményei.. Az ágamák (elérés) középkori szent szövegek, elsősorban Visnu és Siva
kinyilatkoztatásai.
A Véda a hinduk alapvető szent könyve, „mindenki hivatkozik rá, de senki sem tudja, mi van benne”. A Védák vallása nagyon más mint amit ma hinduizmusnak nevezünk.
A tantra rítusokban gazdag vallási irányzat, amely felülírja a Védákat. Bizonyos csoportok a Védákkal szemben határozzák meg magukat. A bhakti-mozgalom Dél-Indiából az az első-második évezred fordulója körül indult, az istenséggel való szeretetkapcsolatot hangsúlyozza, és a helyi nyelveket használja.
Krisna alakja, különösen is a Bhagavad-Gítá alapján nagyon felkapott a neohinduizmusban. A Bhagavad-Gítába a különböző csoportok beledolgozták a saját tanításukat. A karma, reinkarnáció tanításáról a védikus himnuszokban, temetési énekekben még nincs szó. Az upanisadoknál jelenik meg, valószínűleg a dzsainizmusra és a buddhizmusra adott reakcióként. Az európai vallástörténetet, benne a reformációval rávetítették Indiára. A karma kéz a kézben jár a szabadulásról, móksáról szóló tanítással, persze mindegyik irányzatnál eltérésekkel.
A dharma fogalma az univerzális törvényt jelöli, amely minden társadalmi csoportra vonatkozik. A kasztrendszerrel kapcsolatban kiemelte: a varna: szín, eredetileg valószínűleg etnikai hátterű. Ezek: a brahmanák, ksatriják, vaisják, súdrák. De ez sem jelent feltétlen különbséget a társadalmi helyzetben, hiszen voltak súdra királyok is. A tulajdonképpeni kasztrendszert a dzsátik jelentik, ezek a középkori céhekhez hasonlíthatóan valamilyen foglalkozáshoz kapcsolódnak. A halász a tengerparton megbecsültebb foglalkozás volt mint a szárazföld belsejében. Gyakorlati szempontok is meghatározták, hogy ki kivel érintkezhet. A keresztyén misszió tapasztalata szerint sokan azért féltek áttérni, mert kikerültek a megszokott társadalmi helyzetből. Roberto de Nobili (1577-1656), a híres jezsuita misszionárius figyelmeztetett arra, hogy a kaszt meghatározza a külsőségeket, azaz kinek-kinek a dharmáját.
A fazekas dharmája így az agyag, a korong stb., maga a mesterség.
A dharma fogalma felel meg tulajdonképpen a vallásnak, a vallás egyúttal társadalmi beágyazottságot is jelent. Az istenszobor ma is az élő istenség megnyilvánulása. Sokszor a szent szövegek is kegytárggyá válnak, és a tartalmuk már nem olyan fontos. A hetvenes
években Dél-Indiában felfedeztek egy közösséget, amely védikus áldozatokat gyakorol, azóta ebből jó üzleti lehetőség lett számukra.
A panteonban a Rigvédában természeti erők megszemélyesítésével találkozunk, az upanisadokban felbukkan a brahman mint személytelen világrendező elv, később a brahman jellemzően Visnu, Siva vagy az Istennő képében személyes istenséggé válik.
A monoteizmus, politeizmus kérdésére válaszolva az előadó elmondta: sok istenben hisznek, ezek olyasfélék, mint az angyalok, de van mindenek felett álló istenség, aki más dimenzió. A védikus vallásról nem lehet azt mondani, hogy kriptomonoteizmus, de a kortárs hinduizmusról igen. Használhatjuk a Max Müller (1823-1900) által bevezetett henoteizmus fogalmát is. A Rigvédánál még csak két fő istenség van.
Értelmezhető-e a szekularizmus fogalma Indiában? A vagyonosabb rétegeknél a globalizáció hatására többé-kevésbé igen. Ugyanakkor nincs kiépült egyházszervezet. India mindenesetre szekuláris államnak mutatja magát. A tíz százaléknyi muszlimra és másokra is tekintettel kell lenni, ezért van vallási ünnepi kvóta a munkavállalók számára, de a hinduknál nincs így szabályozva.
Jellemző rájuk az inkluzivizmus, azaz más vallások alapítóit, képviselőit beillesztik a saját rendszerükbe, így Visnu avatárái közé, például a Buddhát. Az avatára nem egyenlő az inkarnációval, mert teljes egészében megmarad istennek. A neohindu irányzatok európai 
követőit nem feltétlenül tekintik igazi hindunak, mivel annak születni kell. Számukra furcsa, hogy ha itt például alkoholt, halat, húst is felajánlanak az istenségnek. Indiában sok az elhanyagolt templom, ilyen lesz, ha egyszer valakik valamikor megszentségtelenítették.
Mindenesetre az indiai kultúra közvetítését jó dolognak tartják. A híres XV. századi benáreszi bölcset és misztikus költőt az eredetileg takács Kabírt mind a hinduk, mind a muszlimok magukénak vallják. A kisebbségi keresztények és muszlimok (az egyik hozzászólás szerint például Hyderabadban) jó kapcsolatot tartanak egymással a (nem mindig) békés hindukkal szemben. A kérdés csak megmarad, hogy mennyire tekinthető(k) befogadó vallásnak például a kereszténységgel szemben – persze nekik is voltak, vannak vitáik egymással.

*

Köszönjük Száler Péternek, hogy a rendelkezésre álló időben a fogalmi tisztázással együtt alapos, átfogó képet kaphattunk.

Szentpétery Péter