A főszerkesztő jegyzete - 2020/03
A Covid–19
járvány uralja gyakorlatilag az élet minden szegmensét: egészségügyi, politikai, társadalmi, gazdasági etc. szegmensét. Így érinti az akadémikus/társadalmi életet is, annak teológiai vonatkozásaival együtt, el egészen a gyülekezeti élet leghétköznapibb szintjéig és a missziói részletekig.
Az emberek általában szabadulni szeretnének tőle, legyőzni szeretnék azt. Ugyanakkor egy másik csoport az okát is szeretné tudni, sőt tudni véli azt.
– Egy telefonos szolgáltatónál a munkatárs, amikor megtudta, hogy egyházi előfizetésben járok, rögtön kérdezte a véleményem a Covid okáról, de nem várta meg a választ, hanem mondta a magáét. Úgy vélte, hogy a teremtés fellázadt az ember kizsákmányolása, ha úgy tetszik óriási önzése, kényelemszeretete, ökológiai lábnyoma ellen és tiltakozik. Ad egy radikális jelzést, mint ami szubjektív személyiséggel rendelkezik, hogy így nem mehet tovább, hogy ez a fajta rövidlátó fejlődéshajszolás nem tartható.
– Egy másik, szinte politikai véleményként jelentkezik az, hogy a teremtés koronája, az ember áll a jelenség mögött, méghozzá tudatosan azért, mert ezzel a módszerrel is világuralomra tör az egyik nagy ázsiai nemzet. Aki mesterségesen tolta a világ nyakába a vírust.
– És persze sokaknak eszébe jut a teremtő Isten, aki szintén arra ad jelzést, hogy az ember a Teremtőtől kapott hatalmával nem él, hanem visszaél. Nem óvja a teremtést, hanem kizsákmányolva veszélyezteti azt.
– S valláslélektanilag ugyanezen a vonalon van az a vélekedés, hogy a járvánnyal maga az ördög incselkedik mind a Teremtővel, mind pedig a teremtéssel.
Választhatunk ezek közül vagy megalkothatjuk a saját vélekedésünket a járvány okáról. Én – és úgy gondolom a Szemle olvasói – nem hiszem, hogy erre vállalkoznánk. Ugyanakkor korunknak e jelensége nem hagyhat bennünket sem érintetlenül. Ős ok keresés helyett, úgy gondolom, nekünk az a nagy feladatunk, hogy a kialakult helyzettel szemben hívő bölcsességgel és bölcs hittel vegyük fel a harcot. Végesek a lehetőségeink a higiénia, az egészségügy és a társadalmi kapcsolatok terén egyaránt. De ezekkel a lehetőségekkel élni kell.
Evangéliumi hitünk szerint pedig a teremtő Istent semmiképpen sem kereshetjük a probléma oldalán, hanem sokkal inkább a megoldás és megváltás oldalán. Adjon a Szentlélek bátor és bölcs hitet, hogy ezen az úton járva a megoldás, a szabadulás és a megújulás útját járjuk mindaddig, amíg újra e teher és megpróbáltatás nélkül élhetünk.
Bóna Zoltán
A főszerkesztő jegyzete - 2018/1
A Reformáció 500. évfordulója
világszerte és figyelemreméltóan hazánkban is megmozgatta a fantáziákat, az elismerési és hálaadási készséget, a továbbgondolási képességet, a munkás és anyagi áldozatkészséget, a tenni, kifejezni és ünnepelni akarást. Mindennek az eredménye megjelent grandiózus központi rendezvényekben impozáns kormányzati és egyházvezetői reprezentációval, tudományos rendezvényeken a „szakma” kiválóságaival, emelkedett spiritualitású istentiszteleteken, vagy lelkes iskolai vetélkedőkben, még lelkesebb koncertekben, sportos, zarándoklatos megmozdulásokban. A Theologiai Szemle szerkesztőbizottsága sem tétlenkedett és sok-sok segítőtársat felkérve, meggyőzve, megalkotta és lebonyolította a maga sajátos programsorozatát. Csak a fölsorolás szintjén említem a leglényegesebbeket: Konferencia a Reformáció 500 jegyében; Háromnyelvű ünnepi szám szerkesztése, kiadása; Zarándoklat a „Reformáció 500” ünnepi számmal a reformáció történeti és tudományos helyszínein: Komárom, Pozsony, Prága, Drezda, Wittenberg, Bécs. Mindeközben e viszonylag látványos és a médiában is megjelenő eseményeknél nem kevésbé fontos munka folyt a háttérben. Anélkül, hogy versenyeztetném az eseményeket, ki merem mondani, hogy e láthatatlan háttérmunka gyümölcse, eredménye az, ami a legmaradandóbban és a legszélesebb ölelésben szolgálja a teológiai tudományos életet. Két ilyen sikeresen befejezett, korszakos és hiánypótló munkáért kell hálát adnunk a bennünket megszólító Istennek és köszönetet mondanunk a szorgalmat, türelmet igénylő munka elvégzőjének: Szép Sándor református lelkipásztornak. Mert Szép Sándor, „tudós tiszteletesünk” a somogyudvarhelyi parókián egyrészt azzal tisztelgett a reformátorok és a Reformáció előtt, hogy digitalizálta a Szemle 1925–2015 közötti évfolyamait, és csak azért nem napjainkig, mert a laptulajdonos a terjesztés okán ezt kérte. Másrészt pedig elkészítette a Szemle repertóriumát a hiányzó időszakra, 2010–2017. Mindkét mű elérhető mind a MEÖT, mind pedig a Theologiai Szemle honlapján.
Ami a repertóriumot illeti, immáron elmondhatjuk, hogy 1925–90 között két vaskos kötetben, azután pedig három részben digitálisan napjainkig rendelkezésünkre áll. És van még egy hírünk. Lelkipásztor testvérünk fölajánlotta, hogy digitalizálja az első 65 év repertóriumát is. Mindezért méltó a köszönete mindazoknak, akik tudják, hogy a Szemle elmúlt 92 évébenmicsoda kincsestárat gyűjtött össze, aminek az elérhetősége, kezelhetősége így korszerűen leegyszerűsödött. E kincsestár pedig az „Evangélium és a Törvény” megértését hívatott elősegíteni annak érdekében, hogy életünk mindennapos és hosszabbtávú döntéshelyzeteiben Annak a dicsőségére tudjunk dönteni és választani, Aki kegyelmesen minket Magának kiválasztott. Soli Deo Gloria!
Bóna Zoltán
A főszerkesztő jegyzete - 2019/01
Üldözik Krisztus követőit!
Méghozzá nem is akármilyen intenzitással. 80 országban több mint 200 millió olyan keresztyén testvérünk él, akik puszta hitük miatt vannak életveszélyben, börtönben, hátratételben, hátrányos megkülönböztetésben és sokféle megpróbáltatásban. Minden tizedik keresztyén ember üldöztetésnek van kitéve.
Jézus Krisztus utalt arra, hogy tanítványainak olykor osztozniuk kell nemcsak a győzelmes sorsában, hanem a próbatételeiben, a keresztjében is. Gondtalanságot sosem ígért, bár azt igen, hogy az ő igája boldogító és megnyugtató. De ez az ígéret sem zárja ki a szenvedést, inkább azt mondja, hogy aki vele egy igában szenved az vele fog győzni is. Ugyanakkor a legnagyobb és legdurvább cinizmus volna, ezzel vigasztalni az üldözötteket, arra pedig még csak nem is gondolhatunk, hogy ez mentsége lehet az üldözőknek, vagy akárcsak magyarázata az üldözésnek. Korunk Júdásainak, Pilátusainak, és „a feszítsd meg korszerű megfelelőit”, üdvöltő, suttogó vagy sugalló tömegeknek sincs mentségük, mint az archetípusaiknak sem volt.
De az e-téren néma cinkosoknak sincs, akik egyébként a 21. század megmondó hangadói, s akik mentén korunk bőszen hirdeti, sőt követeli az emberi és szabadságjogok sokféle formáját. Listájuk pedig annál érthetetlenebb és szégyenletesebb minél inkább nélkülözi a kulturális, lelkiismereti/vallási és a nemzeti/nemzetiségi kollektív jogokat.
És itt máris értetlenkedő szomorúsággal meg kell jegyeznünk a nyugati világ „emberi jogi élharcosainak” a keresztyének üldözésével kapcsolatos teljes hallgatását, a jelenség tökéletes ignorálását, és az iránta való vérlázító közömbösségét. Anélkül, hogy sok bizarr példát emlegetnénk programjukból, nehéz szó nélkül hagyni „a férfiak jogát a menstruációhoz, vagy a szüléshez”, az anya jogát, hogy szíve alatt hordozott gyermekét a 9. hónapban is az abortusz áldozatává tegye vagy, hogy az iskola megfosztja a szülőket attól a joguktól, hogy anya és apa legyen az elnevezésük. Mindeközben nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a hitük miatt lefejezettekért, elítéltekért, bebörtönzöttekért, megalázottakért, megkínzottakért, üldözöttekért nincs egy árva, csöndes szavuk sem. Ráadásul irritálják őket a tantermek, a templomtornyok, sőt mi több a privát ékszerek, jelvények keresztyén szimbólumai is. A vallási, ideológiai vagy politikai fanatizmusból a keresztyének rovására elkövetett gaz- és rémtettek nem érik el a ”politikailag korrekt” Nyugat-Európa hangadóinak ingerküszöbét.
Az ez évi Ökumenikus Imahét bibliai mottója így hangzik: „Az igazságra és csakis az igazságra törekedj…”(5 Mózes 16,18–20) Hiszem, hogy aki az igazságra törekszik, az előbb utóbb az igazságosságra is törekedni fog és ezzel éli meg társadalmi felelősségét általában és az emberi jogok területén konkrétan. Sokszor dugjuk homokba fejünket. Sokszor egyszerűbb nem tudni a dolgokról, tragédiákról, de ez nem méltó a keresztyén emberhez. A testvériség, vagy, ahogy azt a társadalom/politika nyelve mondja, a szolidaritás krisztusi parancs.
Jó, ha azok a keresztyének, akik egyéni és közösségi jogaikkal élve zavartalanul gyakorolhatják hitüket, napi imádságukban hordozzák azokat, akiknek áldozatot kell hozni, vagy életükkel kell áldozni hitük gyakorlásáért. Az pedig még áldottabb, ha megtaláljuk akár a legszerényebb módját az üldözöttek megsegítésének.
Kormányzatunk – Európában, de talán globálisan is – egyedülálló módon egy önálló Államtitkárságot hozott létre annak érdekében, hogy e küldetésből részt vállaljon: dr. Azbej Tristan államtitkár vezetésével működik az Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Államtitkárság. Emlékezzünk, hogy mi is partnerei lehetünk e szolgálatnak imádságunkkal, adományunkkal, önkéntes munkánkkal és puszta érdeklődésünkkel is.
Bóna Zoltán
A főszerkesztő jegyzete - 2020/04
A Theologiai Szemlét 1925-ben
Csikesz Sándor, református teológiai tanár alapította Debrecenben. A motivációjában nyilván benne volt az ország szétszakítottsága. A teológiai párbeszéd, a teológusok könnyed fórumai megnehezedtek, ezért a lap megalapításában az egyik szempont az volt, hogy a magyar nyelven teologizáló reformátusok fórumot találjanak, párbeszédnek, dialógusoknak helyet kapjanak, másrészt pedig talán már – és ennek nyilvánvaló történeti bizonyítéka is van –, hogy ez a református kör szélesedjék, elsősorban az evangélikusokkal és így tovább. Ez annál is inkább kézenfekvő volt, hiszen a tőlünk nyugatra lévő teológiai munkálkodásban nagyon sokszor, személyek esetében is, nem olyan egyértelmű, hogy ki református, ki evangélikus.
Merthogy a protestáns kifejezés a 16. századi reformációban gyökerező – tehát nem római – teológiai irányzatoknak a csoportját jelentette, minden további specifikáció nélkül. Persze sokféleképpen számon tartották, tartják a felekezeti hátteret, de mindig feszegették a határokat. Erre van bőven magyarországi példa: szószék- és oltárcserékről egyezmények, vagy például egy közös református-evangélikus lelkészképző létrehozásának terve.
A Szemléhez kötötten az egyik ilyen jel az volt, hogy nagyon hamar a soproni teológiának tanárait meghívta Csikesz Sándor ebbe az írásos diskurzusba, ami eredendően elég frekventáltan jelent (volna) meg, de az először gyakorlati, anyagi, később elvi akadályokba ütközött. 1958-ban debreceni református teológiai tanárok kezdeményezésére indult újra a lap a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának gondozásában. Az ökumenicitás ekkortól teljesen nyilvánvaló. Nekem az a megtiszteltetés jutott, hogy az ökumenikus tanácsi szolgálatom összefüggésében és azon túlmenően is, immáron 25 esztendeje vagyok ennek a szakfolyóiratnak a főszerkesztője.
A megelőző évszázadban, de talán éppen akkor is, amikor a Szemle alapítást nyert, egyfajta teológiai liberalizmusnak még bőven volt helye, legitimitása, aztán anélkül, hogy belemennék a későbbi irányzatokba – például a barthi teológiának az ellensúlyozó hatásába – és különösen is elkerülném annak taglalását, hogy a Szemle soraiban és sorai között hogyan tapintható az éppen adott politikai klíma, az nyilvánvaló, hogy e 95 esztendő, beleértve a 10 év kényszerhallgatást, hitelesen tanúsítja azt a kort, amelyben megjelenhetett, de azt is, amikor nem jelenhetett meg.
Talán a szerkesztőbizottság kollektív döntését is ez a tény motiválta akkor, amikor az emlékkonferencia címét így fogalmazta meg: „Szabadság, mérték, közösség a protestáns teológiai gondolkodásban”. A bibliai mottó pedig így hangzik: „… megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,32)
Természetesen a református kezdeményezettségű, protestánssá bővülő szakfolyóirat, mára már a szélesebb ökumenét is szolgálja, a kisebb egyházak, az ortodoxia és a római katolicitás, sőt a szekuláris tudományosság tekintetében is. Az ünnepi megemlékezés előadói és előadásai, amelyre sajnos csak online kerülhetett sor, ezt is világosan tükrözik. A teljes konferencia anyag e szám Kitekintés rovatában olvasható és a https://www.meot.hu/index.php/thszemle-m/videok, valamint a http://theolszemle.meot.hu/videok online felületeken meghallgatható.
Isten éltesse a Theologiai Szemlét alapításának 95 éves évfordulóján és természetesen
minden szerzőjét és olvasóját is!
Bóna Zoltán
A főszerkesztő jegyzete - 2019/03
A gender témakör
évszázados diskurzusa a kultúráknak, társadalmaknak és egyházaknak, bár legtöbbször nem nevezték így. Szekuláris, felekezeti és ökumenikus nemzetközi szervezetek, valamint nemzeti kormányok és egyházak ágendáján gyakran találkozunk bioetikai, azon belül szexuál-etikai kérdésekkel, így a gender-mainstreaming szabályozás mindennapi és rendkívüli megjelenéseivel. Mindennapinak nevezem azokat az eseteket, amely a férfi és a nő egyenlőségéről beszél társadalmi, emberi jogi megítélésben, munkajogban stb., de úgy, hogy közben figyelembe veszi a két nem sajátosságait. Erre hazai, protestáns példánk a hetvenes-nyolcvanas évek teológiai és egyházszervezeti diskurzusa a nők ordinációjáról és presbiteri tisztéről. Ez tipikus gender-téma volt, bár akkor nem nevezték annak.
A gender-ideológia szélsőséges elve és gyakorlata alatt pedig azt értem, hogy a nemi különbözőségről, mint teremtési, vagy természeti adottságról nem beszélünk, a férfiak és nők immáron egyetemlegesen személyek, vagy emberek, akik a lehetőségekhez mérten szabadon dönthetnek nemiségükről, és annak változtatásáról. Ennek megítélésében az említett döntéshozó entitások nagyban eltérnek egymástól a döntésük tartalmában, de abban is, hogy van vagy nincs állásfoglalásuk ez ügyben.
Akik a nemek teremtett, vagy természetes kettős megkülönböztetését tagadják, illetve „sokallják vagy keveslik”, azok következésképpen utat nyitnak számos nemnek úgy, hogy köztük mindennemű megkülönböztetést elítélnek. Ez alól szerintük nem lehet kivétel természetesen semmiféle egyházi szolgálat, például lelkészség, sem pedig társadalmi egység, például a házasság sem. Tehát az azonos neműeknek, vagy a hagyományosan alig definiálható transz-neműeknek is jár a házassági, vagy élettársi egyházi áldás, és a lelkészi/ egyházi szolgálatra minősítő szentelés. Ez a kettő egyébként szinte minden esetben együtt jár függetlenül a döntés tartalmától.
Anélkül, hogy végeláthatatlan és még akkor sem teljes formális okiratokat citálnék, amelyek hol egyértelműbben, hol megengedőbben, vagy odabízóbban fogalmaznak, kijelenthetjük, hogy a gender témakör és a homoszexualitás megítélése a múlt század végétől napirenden van liberális és konzervatív nyugati és amerikai protestáns körökben, sőt nálunk és világszerte is. Az összkép riasztó, de tény, hogy az e tárgyban liberális döntések mentén élő egyházak kisebbségben vannak. Ugyanakkor éppen ezek az egyházak, azok, illetve azok közül kerülnek ki, amelyekhez mi magyar protestánsok hitvallásainkat és sokféle egyházi gyakorlatunkat, vagy éppen a történelmi és jelenbeli kapcsolatainkat illetően a legközelebb állunk. De miért is kellett engedni Nyugat-Európa és Észak-Amerika protestáns egyházainak e kihívásban? Mi a kényszerítő erő? Nehéz megítélni azt is, hogy társadalmi presztízsben és/vagy missziói sikerben a liberális döntések „mennyit hoznak és mennyit visznek?” Ezekre és számos más idevonatkozó kérdésre helyhiány okán a következő számban visszatérünk.
Most szolgáljon megnyugtatásképpen a Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről, 2004-ből, amely világosan kiáll a biblikus tanítás mellett: a család egy férfi és egy nő kapcsolatára épül, és csak ez a kapcsolat nevezhető házasságnak, továbbá leszögezi – természetesen a Szentírásra hivatkozva – hogy nem tartja lehetségesnek, hogy homoszexuális/leszbikus személyek egyházi/ lelkészi szolgálatot végezzenek, vagy arra fölkészüljenek.
És az is bizalommal tölthet el bennünket, hogy e meggyőződést a magyar egyházi és szekuláris társadalom nagy többsége osztja.
Bóna Zoltán és a DC Ökumenikai szekciója
